94/501-762

2 évet éltem Németországban, majd 9 évet Ausztriában. 2019-ben úgy döntöttem visszatérek Magyarországra.

 

Hogy miért? Sok “miért” van köztük a munkával eltöltött évek, amik nagyon gyorsan tova szálltak.

 

Először is Magyarországon ösztöndíjasként lehetőséget kaptam Németországban folytatni a tanulmányaimat, amire nagyon büszke vagyok és nagy erőkkel vágtam bele ebbe a lehetőségbe, mert előtte már gyűjtöttem némi tapasztalatot, ugyanis egy nyarat tölthettem érettségi után Stuttgart mellett.

 

Nagyon jól éreztem magam Bielefeld Egyetemén, rengeteget tanultam és sok tapasztalattal lettem gazdagabb, itt alapoztam meg a német nyelvtudásom, amit nyelvtanárként kamatoztathatok a Smile Nyelviskolában Sopronban.

 

Mielőtt kimentem dolgozni, soha nem voltam egyedül, itt pedig helyt kellett állnom, úgy hogy a családom 1500 km-rel arrébb volt.

 

Lehetőségem lett volna maradni, de nemet mondtam. Hogy miért? 20 évesen nem volt olyan könnyű ilyen messze lenni mindenkitől, akiket nagyon szeretek.

 

Itthon volt a családom, akikért rajongok, valamint a barátaim is, akiket nagyon nagyon szeretek.

 

Mi az, hogy honvágy? Sosem volt róla fogalmam, azt gondoltam, hogy ilyen szó nem is létezik.

 

Annyira biztos voltam benne, hogy nekem ilyen érzésem sosem lesz. Magyar vagyok igaz, de nem gondoltam bele, hogy ez, igen, ez a véremben van és szerintem minden magyar vérében. Genetikai kód, amit nem lehet törölni, azaz nem is akarunk.

 

Mi büszke magyarok, egyszerűen ezt örököltük. Ott egyedül… Igaz rengeteg barátot szereztem, mégis nem volt meg az az erős kötelék, amit itthon tapasztalhattam.

 

És elkezdem érezni, azt a bizonyos érzést, amit honvágynak hívunk. Hiányzott. Hiányzott egyszerűen minden, ami itthon van. Nem csak bizonyos személyekre gondolok, hanem arra, hogy milyen levegőt szív az ember a Mátrában, milyen jó is Budapesten sétálni, a mi kis Balatonunk, az emberek habitusa, a kultúránk, az igazi töltött káposzta íze – amit bárhogy is próbálunk kint elkészíteni, nem olyan – Nagymamán süteménye és még sorolhatnám.

 

A lélek, ami ide köt. Nemet mondtam, igen, nem bánom, mert én úgy gondolom, ezek után is, hogy itt a helyem.

 

A magyar ember általában mindig elégedetlen, mindig az kell, ami nincs. Mindig az a jó, ami másoknak van. Szerintem mi egyszerűen ilyenek vagyunk. Engem kint nagyon gyorsan befogadtak, nem éreztették a magyarságom, azaz azt, hogy külföldi vagyok, de én ennek ellenére úgy éreztem magam, hogy nem ide tartozom.

 

Nem miattuk, hanem magam miatt. Egyszerűen nem tudunk igazán kibontakozni egy másik közegben, nem értik a poénjainkat, amit teljesen másként fordítanak és már nem is vicces; nem tudom úgy megfogalmazni a gondolataimat, érzelmeimet, mert egyszerűen nincs olyan szókincsük…. szóval honvágy, mikor értik a gondolataidat egy pillantásodból és magabiztosan bele mersz mindenbe vágni, mert ott állnak mögötted és számíthatsz azokra az emberekre, akik gyerekkorod óta fontos pilléréi az életednek.

 

Micsoda boldogság hosszú idő után hazatérni 🙂

Amanda